26.fejezet

Sziasztok! 

Hát nem tudom, mit fűzzek hozzá ehhez a fejihez. Azt hiszem, nagyon sok mindenkit meg fog most lepni, ami történik, és nagyon sok minden változásban közre játszik ez a dolog. Várom a kommenteket ismételten, és kíváncsi vagyok a véleményetekre! Jó olvasást!

Puszi, Bella

26.fejezet

Kristen szemszög

De örültem, hogy Rob bizonyította, hogy valóban rosszul gondolkodom, de még akkor is elgondolkodtam, de immár magamban, hogy mivel érdemeltem én ki őt. Szorosan hozzábújtam, ő pedig magához vont, és így feküdtünk még egy ideig, majd mivel még a fél nap előttünk állt, így nagy nehezen, de kikeltünk az ágyból. Nehéz szívvel ugyan, de muszáj volt haza is mennem, mert anyámnál lekell jelentkeznem. Szomorú búcsút vettünk, és megbeszéltük, hogy majd hívom, ha végeztem, és akkor majd megint találkozunk. Sűrű csókokat váltva engedtük csak el egymást, majd elindultam haza. Mikor hazaértem, nem volt itthon senki még. Így fogtam magam, és beálltam a zuhany alá, és elég sokáig folyattam magamra a forró vizet, amitől egy kissé el is lazultam. Megmostam a hajamat is, így még jobban felfrissültem, és egy törölközőbe csavarva kimentem a szobámba, és eldőltem az ágyon. Végigpörgettem magamban az eseményeket, amik mostanában történtek velem, és elkönyvelhetem, hogy nagyon boldognak érzem magam most. És mindez Rob miatt. Ahol régen laktunk, nem sok barátom volt, itt pedig pikk pakk szereztem sokat, és ráadásul még barátom is lett, akit nagyon szeretek, és ő is viszont, és neki adtam magam testileg is, amitől még boldogabb voltam. Mostmár mindenhogyan passzoltunk. Sosem voltam ennél boldogabb. Ilyen gondolatokkal a fejemben el is nyomott az álom ott az ágyon, és arra ébredtem föl, hogy valaki a vállamnál fogva rázogat, és a nevemet ordibálja. Felpattintottam szemeimet, és Taylort láttam meg az ágyam mellett állni.

-Kristen, az isten szerelmére, végre felkeltél.-mondta Taylor szaggatottan, mikor észrevettem, hogy könnyes a szeme, amit nagyon furcsának találtam, és egyből valami rossz érzés kapott el.

-Taylor, mi történt?-ültem fel gyorsan az ágyon, és magamra szorítottam a rajtam lévő törölközőt.

-Anya…..-kezdett bele..

-Taylor, a fenébe is, mondd már mi történt. Mi történt anyával? – vált hisztérikussá a hangom.

-Anya autóbalesetet szenvedett, amikor jött haza, és mire… és mire kiértek a mentők, már nem tudtak rajta segíteni, mert olyan szinten megsérült.

-Mi…mi…micsoda?? Hogy mondtad? –kérdeztem, és mostmár én is zokogni kezdtem.

-Anya meghalt Kristen! –mondta mostmár ki Taylor azt, amitől a legjobban féltem.

-Nem, nem, NEEEEM, az nem lehet. Ez biztos csak egy rossz álom, ébredjek föl belőle. Ez nem lehet a valóság.

-De, hidd el Kris, ez a valóság, és nem lehet visszacsinálni.

Nem nagyon akart, de nagy nehezen elért a tudatomig, hogy ez tényleg a valóság, és Taylor most ezt tényleg közölte velem. Még jobban feltört belőlem a zokogás, és egyből Taylor nyakába ugrottam, hogy legalább érezzem, hogy ő velem van. Szorosan magához ölelt, és most már ő is jobban kezdett sírni. Nem, nem, nem. Miért történik ennyi rossz velem mostanában? Mire minden rendbe jön, és boldog vagyok, valami rossz mindig történik.

-Anya!!!! Kérlek gyere elő, és ne szórakozzatok velem, kérleeek… Csak anyát ne!!!! –ordítottam.

És összerogytam a padlón, és csak sírtam sírtam és sírtam. Nem tudtam, mit csináljak. Próbáltam kizárni a világot a tudatomból, és csak egy dologra koncentrálni. Hogy anya nincs többé. Órákig nem is mozdultam a földről, és már éreztem, hogy a szemeim már teljesen felvannak dagadva. Észrevettem már közben, hogy Taylor elment a szobából. Magamra kaptam valamit a szekrényből, ami a kezembe akadt, és lementem, mikorra kissé megnyugodtam, de aztán újra egyből potyogni kezdtek a könnyeim. Lent ült mindenki a nappaliban, Taylor, Cam, és Luke is. Luke-on kívül senkink sem maradt. Apám 15 éve elhagyott minket. Csak Luke-ra számíthattunk ezentúl. Eddig úgy tűnt, szeret minket, remélem ezután sem fog cserben hagyni minket. Luke felállt, és idesétált hozzám, majd megkérdezte, hogy minden rendben van e.

-Jól vagy Kris? –kérdezte

-Szerinted?! Nem, nagyon nem vagyok jól. Kérlek mondd, hogy ez csak egy rossz álom.

-Nem, nem az. Kristen, annyira sajnálom! –mondta, majd magához ölelt.

-Most átugrom egy kicsit Robhoz. Szükségem van most rá is. –mondtam, majd magamra kaptam egy kabátot, mert már sötét volt, és fújt a szél is.

-Rendben. Ott maradsz estére?

-Nem tudom, lehet. Majd szólok.

-Oké. Vigyázz magadra.

Kiléptem az ajtón, és szinte futó lépésben tettem meg azt a kis távolságot, amennyire laktunk egymástól.  Nem nagyon láttam a könnyektől, de hamar oda értem, de sötét volt az egész házban. Talán már alszik, vagy nincs is itthon?! Megnyomtam a csengőt, de reméltem, hogy nem keltem föl. De nem volt semmi válasz. Nem jött senki. Még vagy ötször megnyomtam, de még mindig semmi. Valószínűleg nincs itthon. De gondoltam, megvárom, így leültem a lábtörlőre, és ott vártam. De eközben ismét előtörtek belőlem az emlékek, és ismét elkapott a sírógörcs, ami nem is maradt már abba. Átöleltem a térdeimet, és úgy sírtam tovább. Miért?! Miért?! Miért?!

-ISTENEM, MIÉRT????

Eldőltem közben a padlón, és nekidöntöttem a fejem a hideg fémnek az ajtón. Nem is figyeltem a külvilágra, csak a belső fájdalmat éreztem. Mert már csak azt éreztem, ahogy két kéz megfog, és magához húz, és szorosan magához ölel.